4. nap
A szűkös franciastílusú chatás reggeli (szárított kenyér, vaj, lekvár, gyenge kávé) és alapos fejtágítás után a hátizsákok és alatvalóik újra a GR 11-en vonulnak nyugat felé. A táj igen kietlen, erős napsütés, szinte alig találkozunk emberekkel. Remetéknek bizonyára kiválló terep, ahol a Port de Rius nyergen (2400 méteren) kiválló a kilátás erre a kővilágra. Ma a Lac de Rius (jókora tengerszem, lásd kép) a cél, valamint leereszkedés a vielhai alagúthoz. Mikor odaérünk, beleugrok a párfokos Lac de Riusba: ebben az őrjító napsütésben jobb, mint egy restart. Inspirálódik ezen még pár arrajáró túrázó, többek között egy spanyol leányzó, aki lelkesen dobálja le ruháit és csobban egy fejesset a kék vízbe. Majd, mint egy hableány dekkol a fehér sziklákon(persze ilyenkor nincs fényképezőgép a kezem közelében). A tavak utáni az ösvény lejtmenetbe kezd, feltámad a völgyből áramló szél is. Nyugaton hóval borított csúcsok sokasága gyönyörködteti a szemünket. Egy kis térképcsekk után kiderül, hogy a Pireneusok legmagasabbika, a Pic de Aneto-ról van szó.
Háttérben a felhők közé bújó szégyenlős Aneto. Előtérben a problémázó térdem.
A magashegyi szemlélődést 2400 méterről 1626 méterre való lereszkedés követi (Hospital de Vielha), megkezdődik a harc a gravitációval, amit a legjobban a térdeink szenvednek meg. Hatalmas, éles lejtésű amfiteátrium alakú völgyben ereszkedünk le, amelyet minden oldalról patakok öntöznek. Eléggé kimerítő. Lent hatalmas, gyűrűkura-fílinges, vastag törzsű fák. Nem tudom mifélék, de végre árnyékban vagyunk. Egy évezredet el tudnék dekkolni alattuk...
Leérünk a vielhai alagúthoz: a civilizációt egy országút a hozzátartozó autókkal, egy többkilométeres alagút szája valamint egy párépületes település jelenti. Valahogy nem hiányzott. Beveretünk az itt található refugioba, térképet szeretnénk. A néni még a spanyolt sem érti, mások asszisztenciájával kérünk sört is, a térképről lemondunk. Eldöntjük, hogy a GR 11-en megyünk tovább, délről mászva meg az Aneto jókora masszívját, és talán magát a csúcsot is. Táborunkat a nagyszerű francia drámaíró Molière, egyik kedvenc völgyében ütjük fel (Vall de Mulleres), egy patak mellett. Hátrányára szóljon, hogy sok a rovar meg a szúnyog, de erről nem Molière, hanem a víz tehet.
A világirodalmi kapcsolat: Vall de Mulleres
5. nap
A ma origója 1450 méteren található (Emblase de Moralets víztározó), itt hagyjuk el az országutat, újra beleveszve a vadonba. És természetesen megint fölfelé, az aznapi cél 2400 méterre van belőve. Szép, árnyékos erdőben cikkcakkozik az út felfelé, hatalmas sziklamasszívumokon zúdoló patak mellett. Az út hirtelen kiszabadul az éles napfényre: visszapillantva látjuk az előző napokban bejárt San Maurici csúcsait.
Innek jöttünk: a túloldalon az első napok túrái, egy képen
Estany Gran, itt ebédelünk. A tó mellett kicsi, fából épített menedékház vagy inkább viskó, de nagyon szívós: vashuzalokkal "kitámasztva". A házikó belső része az errejárt emberkék nevét őrzi, de hiába keresem a 2005-ös ittjártamkor keletezett bejegyzést. Ebédelünk és lábfájlalunk. Asszem lelkileg a mai nap a legnehezebb része az egész kirándulásnak. Gergőnek a lábszára, nekem a térdem mondja fel lassan a szolgálatot. Ja, és esőre áll, nem lehet tudni, mikor fordul morgósra az ég kedve. Ilyenkor nem szabad semmi másra gondolni, csak a következő lépésre.
Kövek és tengerszemek, háttérben a San Maurici NP csúcsai a Collada des Ibons/Estanys nyeregről
Még kettő tengerszem: fúj a szél, kövek, sziklák mindenfelé. A Collada des Ibons Estanys nyeregre tartunk felfelé, egy fiatal svájci párral találkozunk. A nyeregről a kilátás marhajó mindkét oldalra, nyugati irányban az Estany Cap de Llauset tengerszem csillog, aznapi táborunk. Leérve a víz mellett széles füves placc, ideális táborozásra, nagyon ajánljuk. Két szomszéd is van: két katalán csákó meg egy furanyelvű, nemkommunikatív párocska, olyan könyvtárosoknak néznek ki. Rovarok sehol: hiába, ezt az a kétezer valahány méter teszi. Éjjel hatalamas vihar tört ki, még jó, hogy a közvetlen környék tele van magas sziklákkal, így a villámok inkább azokat csapdossák, nem a sátrat. Az elalvást rövid workshop előzi meg a villámok és a sátrunk lehetséges elektromágneses viszonyairól.
Tábor az Estany Cap de Llauset-nél, a zöld sátor a mienk, balra katalán szomszédaink
