Folytatjuk, ahol abbahagytuk pireneusokbéli vándorlásaink naplószerű megéneklését. Talán kicsit szárazzá teheti a beszámolót a sok földrajzi név és egyéb technikai részletek, de ezzel az esetleg arratévedő potenciális hegyjárók dolgát szeretnénk könnyebbé tenni. Mi is sokat kutakodtunk az út előtt különböző élménybeszámolók után, ez nagyon hasznos tud lenni.
Az első tábor, madártávlatból
2. nap
Továbbra is az ezernyi, gleccseri eredetű hegyitó földjén, az Aigüestortes i Estany de Sant Maurici Nemzeti Parkban vagyunk. Reggel összepakoljuk a tábort és elindulunk. Meleg van és süt a Nap. Traverzóval egy széles völgy oldalában megyünk tovább, fel egy nyeregre (Port dera Ribereta), ahonnan pazar kilátás nyílik újabb két tengerszemre (Estanh de Montcasau). Az egyiknél ebéd, de hogy legyen benne fíling, átkelünk a két tavat összekötő patakon, a túloldalra. Ott gyilkos hangyák teszik kellemetlenné a vegetás Knorr leves főzést. Egyébként fuj, soha többet nem viszek ilyet magammal: tömény só a köbön. Az ebéd után visszagázolunk a túlpartra - már több tapasztalattal. Egy bezárt refugio és társukat vesztett franciák szegélyezik utunkat. Szemerkélő eső.
Egy lélekerősítő átkelés a párfokos vízben: jobb mint egy feles
Aztán egy tágas völgyben ereszkedünk le. Kolompok zaja hallatszik valahonnan felülről, de teheneket, birkákat nem látunk sehol. Valószínüleg fantombirkák. Félelmetes! Leérünk egy szekérúthoz (Ribera de Rius patak völgyében), fáradtak vagyunk, letáborozunk. Megesszük a második prágai sonkát, a hátizsák egyre könnyebb, szinte légies. Gyorsan elalszunk, jön a szokásos rovarinvázió - hiába, lenn vagyunk a völgyben. 2000 méter fölött ebből a szempontból sokkal kellemesebb aludni.
3. nap
Reggelinket a Rius pataknál, egy hatalmas fenyő árnyékában kebelezük be. Gergő lelkesen rágcsálja a csokis müzlijét, én egyre nagyobb étvággyal eszem a forró vízbe kevert zabpelyhet. Remek hegyikaja (bár otthon biztos nem tudnék a rántottás-piritósos reggelikről lemondani érte), van banános, almás-fahéjjas, epres ízesítésű, nyamm! A gyomor örömei után laundry (zoknimosás) és hauskíping (sátortisztítás). Az úton pocakos spanyol ranger (vadőr) szólít le: "E tienda, tienda (az sátor, sátor)?? Tilos, tilos kempingelni..., blabla.." Ártatlanul felelem (dán barátunk érvelését használva) "de hisz mi nem kempingeltünk". Békénhagy, megy tovább. Mi is. A szekérút egyre meredekebb, tűz a Nap, mint a hétszentsíg, nem is szólunk egymáshoz, caplatunk fölfelé. Terepjárón dekkoló nyögdíjasok hagynak le, az út felporzik. Elérünk a szekérút végéhez. Az ösvény meredek irányt vesz az erdőben, de legalább hüss van. Tépetünk felfelé, egyre jobb tempóval, pár méter után strandpapucsos nyanyákkal és sikítozó gyerekekkel találozunk. Ők eddig bírták. Megint szidom magamban azt a hülye tömegemberes hozzáállást, hogy a gyerekre nem húznak egy rendes cipőt a túrára. Perszehogy ríl...
aznapi szálásunk, a Restanca menedékház
Gyönyörű erdő, kellemes gondolatok jönnek, pazarul elrendezek magamban pár dolgot, hogy mi lesz, ha hazamegyek, ezt és ezt fogom csinálni meg ilyenek. Felérünk, hatalmas, lecsupaszított sziklák a lábunk alatt, valaha gleccser vonult errefelé... Előttünk hatalmas kőgát tornyosodik: ezek a spanyolok már lassan Szent Péter kapuja elé is gátat fognak emelni. A gáton megy tovább a szűk út, alattunk királykék víz csillog (Era Restanca), pazar katlan, melynek az oldalán áll a Restanca menedékház - a mai szállásunk. Leszedjük a hátizsákot magunkról, ebéd - kocentrálttartalmú kenyér, gyulai szárazkolbász, maradék paprika. Lefoglaljuk a szállást éccakára. Angolul nem tudnak, de mindent megértenek és mi is őket. Hiába, ez a hegyinyelv. A spanyol (és francia) chata-szisztéma nagyon szimpatikus: a földszinten le kell vetni a cipőt, helyette lehet papucsot húzni. A hátizsák sem mehet tovább, erre külön helységek vannak nagy polcokkal, berakodunk. Fönt kicsi porta, ebédlőhelységek, pazar egyszerűségben. Mivel előttünk van az egész délután, a nagy pakkot hátrahagyva csak a minimális oldaltáskákkal megyünk tovább felfelé a Lac de Mar tóhoz. A Nap keménykedik, de mi csak törünk feléje. Itt jut eszemba a butavicc az ecceri emberről, aki a kölkével szintén caplat fölfelé a hegyen: "Apuu, miért süt olyan erősen a naap?" "Azé, kisfiam, mert most sokkal közelebb vagyunk hozzá.."
Felérünk: az elént táruló képtől megremeg az ember szíve. Hagyom, hogy inkább a fényképezőgép lencse meséljen erről:
a Lac de Mar
Minek a homokos tengerpart, ha van nekünk tengerszem?
Visszatekintve
