Ha az ember egyszer elmegy ilyen messzire, illendő tiszteletét tennie az adott hegység királynőjénél. Terveinkben szerepelt, de nem ragaszkodtunk hozzá. Mégis, mivel az utunkba került, megmásztuk: Pic de Aneto - a Pireneusok legmagasabbika.

7. nap

Élménybeszámoló következik.

Reggel 5:00, csörög a vekker:
- Ilyen sötétben elvesznénk, aludjunk tovább.
Reggel 5:30, újra csörög a vekker:
- Az orromig sem látok, miért van ilyen sötét?
- Namégegyfélóra...
Reggel 6:00, megint csörög a vekker:
- Még mindig sötét van, de azért készülődjünk.
- Rendben, felkelek.

Végül fél hétkor, az Ibónes de Llosár tó menti alaptáborból (2400 m.) nekivágunk Anetonak (3404 m.). A csúcsot a kevésbé frekventált, és nehezebben járható déli oldalról próbáljuk megközelíteni. Turistajelzések híján leginkább  a nem túl részletes térképünkre, egy netről lehúzott cseh turista leírására valamint az iránytűnkre hagyatkozva.

Ibónes de Losár, sátor, mink

Az adott útvonal mellett az előző napokban döntöttünk, miután egy francia hegyimanó biztosított minket afelől, hogy a szakasz hágóvas és csákány nélkül is legyőzhető.  Hát, ha ő mondja... Hátunkon csak a legszükségesebbekkel (némi ennivaló, víz, fejlámpa, kötszer, meleggatya, térkép és a blogleírás, plusz Ákos fényképezőállványt és fényképezőt is cipel) elindultunk felfelé. Az első szakaszban megkerülvén az Ibónes de Llosár tó fölötti szakadékot és annak gyönyörű vízeséseit a tóba baloldalról befolyó patak mentén haladunk. Egyenlőre a lábunk alatti kőrengetegben a túrabotok inkább akadályozzák haladásunkat.  Az utunk helyességében egy itt-ott felrakott kisebb kőhalmocska  biztosít, igaz azok később félrevezettek, majd végleg eltűntek. A köveken haladva, közeledünk az utunkban álló első gerinchez a Aqullas de Anetohoz. A gerinchez közeledve megjelenek az első hómezők, mi pedig a gerincet kémlelve nézzük hol lehetne rajtuk átkelni. Itten a kőhalmocskákra hagyatkozva (és félrevezetve) felkapaszkodunk az eléggé éles gerinc első nyergébe, hogy megnézzük át tudunk-e ott kelni.

Aqullas de Aneto és a lehetségs átkelési rések

A gerincre felkapaszkodva elénk tárul a másik oldal, egy grandiózus amfiteátrumalakú hólepte völgy, a Corones. Na, de... a nyeregről a völgybe vezető "út" egyáltalán nem biztató, nagyon meredek, teli apró kövekkel, nem látni a végét és az lehetséges útmenti "kapaszkodósziklák" is nagyon repedezettek, könnyen törnek, bomlanak. Véletlenül belerúgva egy kődarabkába kicsivel lejjebb már nyolcad magával zuhan a mélybe. Mottónkhoz híven ("Csak ésszel!") elemezzük a terepet, "talán jobboldalt kapaszkodva, talán baloldalt", de nem túl biztató, lefelé is nehéz lenne, a felfelét meg egyáltalán nem  tudjuk elképzelni. "Kellene egy kötél!" Tíz perc gondolatfuttatás és alapos terepszemle után úgy döntünk megpróbálunk egy másik utat keresni. Vissza lemászunk a gerincről és keressük rajta a következő rést, egy másik nyerget, az átvezető útszakaszt. A második gerincnyereg már ígéretesebbnek mutatkozik, a szikla stabilabb és oldalazva viszonylag könnyen mászható. Elindulunk lefelé a kb. 15 méter magas gerincfalon a völgybe. Botjainkat a hátunkra erősítve sikeresen lejutottunk, egyetlen sérülést a  fényképezőállvány szenvedte el, miután picit bukfencezett lefelé  (jobban sietett mint mink:-).

utólag rajzolt részletes térkép

A Coronesi völgybe megérkezvén elindultunk felfelé az utunkban álló második gerinchez, a Colada Corones felé, itt már végig a gleccseren haladunk. Ettől a gerinctől némileg tartottunk, mivelhogy a cseh kolléga eléggé dramatikusan írta le átkelésüket. A völgyön haladva meglátunk egy másik kis csoportot, épp tábort bontottak, ők voltak az egyetlenek, akiket láttunk, hogy szintén a déli oldalról próbálkoznak. A gerinc alá megérkezve, felmértük a helyzetet és nekivágtunk felfelé. A gerincre fel egy igaz meredekebb de nem túl technikás és viszonylag rövid (kb. 8m)  szakaszt másztunk meg. Szerencsére a dolog a vártnál jóval egyszerűbb volt, így gondtalanul túljutottunk a gerinc második oldalára, ahol az utolsó 300 magassági métert már az északi oldalról érkező, hóba vájt úton haladtuk.

  Colada Corones, (jobb oldalt az északi út, baloldalt a mi érkezési irányunk)

Az északi utat talán szemtelenül úgy jellemezném, mint egy tipikus szánkózó dombot, csak épp hosszabb. Az út egy hosszúra nyúló, nem túl meredek gleccseren halad felfelé, a hó minősége jó volt, se nem jégé fagyott se nem latyakos, könnyen járható. Itt már lényegesen nagyobb volt a nyüzsgés, rengetek turista haladt felfelé az északi oldalon található refugióból (Refugio Renclusa), páran bizarr képet tárva elénk. Az ember nem tudja hogy nevesen vagy sírjon amikor belebotlik egy lefelé haladó nagymamába, aki kertészgatyában, kötött zokniban és a félcipőre erősített hágóvasban  halad lefelé, arcán mosoly,  kezében jégcsákány (ami akkora mint ő), kétlem, hogy a csúcsig eljutott. Szintén kedves volt látni egy családot, ahol mindenkin volt egy ülő, egy karabinerrel, biztos a divat kedvéért, mert kötelük az nem volt, ugye az minek... De voltak "fullprofik" is, akiken volt hágóvas, csákány, ülő, karabin, kötél, stb... ők ketten az egymást biztosítsuk trükkön próbálkoztak, akképpen hogy egymást egy kb. 2-3m kötéllel összekötötték, ugye ilyet szokás, de nem így... Az egészben legjobban a refugio bizniszszellemét dicsérném, szinte mindenkit sikeresen meggyőztek arról, mi mindenre (nem)lesz szüksége az úton felfelé. Azaz kötél, csákány, na jó a hágóvas nagyobb kényelmet biztosít, de mi megvoltunk nélküle.

  Paso de Mahoma

A gleccseren felhaladva megérkeztünk az utolsó komolyabb kihíváshoz, előttünk voltak Mohamed lépcsői (Paso de Mahoma), az utolsó 20 méter a csúcs előtt, a legtöbb nyaraló/kempingturista végállomása, vízválasztó. Mohamed lépcsői egy kb. 20 méter hosszú meredekebb gerincszakasz közvetlenül a csúcs előtt, ránézésre viszonylag bonyolult és nehezebben átkelhető akadálynak tűnhet, igaz a mi első gerincünk megmászásunkhoz képest igazából nem mondhatni komoly kihívásnak. Szerintem egyszerűbb nem a tetején próbálkozni átkelni, hanem kissé lejjebb, a kiálló kövekbe oldalról kapaszkodva végighaladni rajta.

  Pico de Aneto 3404 m.

Felérünk a csúcsra: 3 404 méter. Az időjárás remek, és mi semmitől nem zavarva gyönyörködhettünk a kilátásban, a körülöttünk elterülő Pireneusok ezerenyi csúcsaiban és völgyeiben. A látvány pazar, az érzés felemelő: na-ná hogy megérte.

   ...did you feel the mountains tremble?

Lefelé ugyanazon az útszakaszon haladtunk, kényelmesen "lesíeltünk" a gleccseren, majd leereszkedtünk illetve felkapaszkodtunk a két útbakerülő gerincen. A fáradtság már kumulálódik a csontokban, de az elért eredmény bódításában ez mit sem számít.

Délután érkezünk meg a sátrunkhoz, megebédeltünk és nekivágtunk a még előttünk álló 1150 magasági méternek lefelé a civilizációba. A nap folyamán 1004 magassági métert mentünk felfelé, és 2154 métert lefelé a Valle de Ballibierna völgyben. Estefelé igaz kifáradva de nagyon megelégedetten érkeztünk meg az Aneto falu kempingjébe: először, 8 nap után "rendes kaja", a mai csúcsjárás méltó megünneplése: háromfogásos vacsora, sült disznóhús, katalán salátatál, sonka. Egyhétnyi túrakaja után minden hihetetlenül izlik.  

Technikai megjegyzés: az Aneto az északi és déli oldaláról mászható meg. Északról az utikönyvek szerint sokkal könnyebb, de rengeteg az ember is. Délről, mi is aláírhatjuk, sokkal technikásabb és nehezebb feladat, sziklamászási tapasztalat nélkül ne vágjon bele senki!!! Az orientáció relatíve könnyebb, ha jó idő van, de mindenképp legyen nálunk iránytű és térkép. Érdemes minél korábban elindulni, déltől gyakoriak a zivatarok.