Egy két napra kiruccani a Vadonba jó dolog. Egy ötnapos túra már fílinges. Két hétig hegyet-völgyet járni meg már majdnem egy új élet. Ennnyi idő alatt már kialakulnak a rutinok: ébredések, reggeli forró teák, cipőhúzás, esti táborállítás, satöbbi. A kaland elején a civilizációhoz szokott énünk számolja a napokat s a feladott kényelem után áhítozik. A bakancs szorít, a kő kemény, a Nap perzsel, a szél hideg, az éjszaka vaksötét. Aztán ez napokkal később eltűnik. A sziklák és fák, előbukkanó tengerszemek, zúgó patakok a "normális" szerves részévé válnak. Egy ilyen fél hónapos another-life után vágyakozott kétfős csapatunk is, mikor július végén a divattúrák fő irányától (Alpok, Tátra) némileg félreeső Pireneus-hegység felé vette az irányt. 

A Pireneusok Francia- és Spanyolföldje s a két nagy víz, az Atlanti óceán és a Földközi tenger között fekszik. A hegységet két túraút szeli át, igazi magashegyi sztrádavonalak: a spanyol oldalon ez a Senda Pirenaica, azaz GR 11, a galloknál párhuzamosan a GR 10. Mindkét profi módon kiépített ösvény az Atlanti-óceán partjainál kezdődik és a Földközi tenger öbleihez ereszkedik le. Ezért nem meglepő, hogy népszerűek a teljes átkelések is: ezt a hegyen-völgyön kompromisszum nélkül föl-le hullámzó GR-11 és GR-10 út is lehetővé teszi, végigvezetve a vándort a hegység legszebb helyein. Az ilyen vállalkozásokra viszont már jól be kell pakolni és érdemes egy párhónapos szabadságot is kivenni, ha nem felmondani... Mi valamivel szerényebb ambíciókkal és időkorlátokkal, a spanyol GR-11 vonalon gyalogoltunk, nyugati irányban, a Pireneusok központi részén. Az elkövetkező posztokban, változó részletességgel erről a vállalkozásról lesz szó.

0. nap: Indulás

A busz reggel hatkor erősen borulós időben startolt Bécsbe, a reptérre. A Swechaton már zuhogó eső és hideg szél. Rá két órára Barcelona: 38 fok, de a frizura még mindig tart... A katalán fővárosból La Pobla de Segur nevű városkába sikerült buszt fognunk. Nem egyszerű, a helyiek fejében a Pireneusok a világ másik féltekéjén vannak: csak úgy meresztették ránk a két szép szemüket a buszinfós pultoknál, amikor megtudták, hova akarunk eljutni. A busz végállomásán, a Pireneusok lábainál rajtunk kívül már csak egy fiatal katalán csajszi szállt le. Fel is ajánlotta, hogy a haverjaival elvisznek minket tovább autóval a hegyek közé, Sortba. Ami egy olyan hegyi faluféle. Onnan másnap stoppolhatunk tovább Espotba, félhónapos vándorlásunk kiidnulópontjába. Sortnak pezsgő éjjeli élete lehet, valamikor este tíz felé keveredtünk oda, állt az utcán a bál. Mi puritán módon a városon kívül fekvő kempingbe vettük az irányt és felütöttök az első tábort. 

1. nap: Kasztrált macska és az első lépések a GR-11en

Reggel kicígerítettük magunkat a kemp bejáratához és gyorsan meg is állt egy kissebb furgon egy aranyos hegyinénivel. Olyan jól beszélt angolul, mint mi együtt spanyolul, de rengeteg mindent sikerült megbeszélni: merre érdemes a hegyekben vizet inni, időjárás-kilátások, medvék, meg hogy igen sok hó volt a télen, satöbbi. Itt lehettünk tanúi a legprofibb nem-verbális információközlésnek is: a hátsó ülésen ugyanis a néni macskája hevert, mélyen aludva. A néni kézzel és mimikával két másodperc alatt elmagyarázta, hogy éppen kasztrálási műtétről jönnek. Nem tudnám leutánozni, de mi rögtön megértettük, részvétellel tekintve az exkandúrra. A néni noha nem Espotba felé ment, mégis elvitt minket oda. Elég nagy szivesség volt tőle: a főútról sűrű szerpentinek vezetnek meredeken ebbe a hegyi faluba a hosszú nevű Aigüestortes i Estany de Sant Maurici Nemzeti Park bejáratába. Megköszönve a jóságát és gyors felépülést kívánva a macsesznak, gyorsan felmértük a terepet és Gergő remek ötletét megfogadva a nemzetiparkos dzsippekel vitettük fel magunkat meg a pakkot a festői Estany de Sant Maurici tóhoz, ahol megpillantjuk a GR-11 fehér-piros jelét.

A GR-11 jellegzetes fehér-piros jelzése

Rátérünk a hegyisztrádára. Innentől már a hátizsákomat reprezentóló 30 kiló a hátamba csipaszkodva nehezíti harcomat a gravitációval. Alle Anfag ist schwer... de még az első mérföldek mennyire!

Első táborunkat a Vadonban a Estanh Mort de Garguilhs de Jos tónál ütöttük fel, este hét óra felé. Szemben, egy kis félszigeten egy dán faszi két nővel (jól csinálja..). Éppen vacsorát készítenek. Átsétálok hozzájuk a jószómszédság jegyében, megbeszéljük egymás aznapi kalandjait, útjait. Megkérdem, mit gondol a nemzeti park túrázókat érintő szigorú szabályairól (tilos sátrazni). Elmagyaráza, hogy miért NEM kepmingelés vagy bivakolás az, amit mi itt aznap este csinálunk. Pusztán átéjszakázunk, semmi olyasmit nem teszünk, ami a kempingelés vagy bivakolás definíciójának megfelelne. És ő ezt szívesen elmagyarázza bármilyen vadőrnek vagy akárkinek. Nagyon teccik az érvelése, rögtön rákérdezek, hogy nem jogász e véletlenül. "Nem" - feleli mosolyogva, "de gondoltam arra, hogy abból jó lennék". Jóéccakát kívánunk egymásnak, mi a tó másik oldalán táborozunk. Pazar napnyugta, vöröslő sziklákkal, kajának sült prágai sonka fokhagymával és számtalan szúnyoggal.

 Első tábor, a tó túloldalán a dán tábor